Balogh Boglárka

Légy olyan, mint a bambusz: minél magasabbra jutsz, annál mélyebbre hajolj! – tartja egy kínai közmondás.

Helyi vezetőmmel éppen letérünk a kitaposott útról, egy mélyvizű patak felé kanyarodva a Zhangjiajie Nemzeti Erdőparkban.

Hajnali fél hat, még koromsötét van, amikor a Xianggong hegy tetejére érkezem. Sűrű köd szállt le az éjjel, a vastag, húsos levelek szüntelenül csepegnek a párás levegőben.

Három napja ugyanabba az étterembe járok, mégsem tudom megunni a szecsuani fűszeres ételeket.

Mikor végre rálépek a kilátó utolsó lépcsőfokára, már erősen lihegek. Longji, vagyis a Sárkány gerince, 66 kilométer hosszú, szisztematikusan megtervezett rizsterasznyúlványaira kapaszkodtam fel.

Lassan egy hónapja vagyok Kínában, de még csak most voltam szemtanúja az első, ún. hagyományos kínai orvoslásnak.

Lijiang óvárosát magam mögött hagyva újra északnak indulok. Kaili felé zötyög a vonatunk, Kína miao törzseinek központjába tartunk.

Valahol fenn a jünnani hegyek között, a Himalája lábánál élők egy maroknyi társadalmát a nők uralják. De vajon meddig?

Csengtut és a pandákat magam mögött hagyom, és útitársammal, Aryával Szecsuán déli része felé vonatozom.

2016 különleges év a természetvédők naptárában, ugyanis ekkor került le Kína nemzeti kincseként számon tartott kabalája az IUCN veszélyeztetett fajok vörös listájáról.