Illés, Margaréta2019. július 20., szombat
Tudomány

Függőségi helyzetjelentés

2019.06.04.Babiczky Ákos
National Geographic Magyarország

Bár a pszichológiát ma már a többség elfogadja valódi tudománynak, a mentális betegségekkel küzdőket még mindig komoly megbélyegzés éri.

Demetrovics Zsolt addiktológus, pszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar dékánja
Forrás: Babiczky Ákos

Mit lehet tenni az lelki betegségek elfogadása érdekében? Hogyan tud ebben segíteni a média, a politika, maguk a pszichológusok és tudósok? Ezekről is beszélgettünk Demetrovics Zsolt addiktológus, pszichológussal, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar dékánjával.

Ezelőtt még nem találkoztunk személyesen, de egyszer ajándékozott nekem egy példányt Az addiktológia alapjai című könyvéből. Illetve azt is lehet tudni Önről, hogy sok helyen oktat, iskolákba is jár prevenciós előadásokat tartani. Mindebből az látszik, hogy fontosnak tartja a szakmai utánpótlás-nevelést és a fiatalokkal való kapcsolatteremtést. 

Ha az ember kutat valamit, akkor azt nem magányosan teszi, hanem másokkal. És amellett, hogy vannak kollégák, akikkel együttműködik, vannak fiatalok is, akiknek megpróbálja megmutatni vagy megtanítani azt, amit már elért. És ez fordítva is működik: nagyon sok ötlet, kezdeményezés pont a diákoktól és a fiatal kollégáktól ered. Ez egy kölcsönös viszony, a tanár próbálja a tudását átadni, a diák meg gyakran új ötleteket, frissességet, lendületet hoz. És nem utolsó sorban folytatódik az, amit elkezdett az ember. A tudomány enélkül egyszerűen nem működik.

Fő kutatási területe az addiktológia. Mennyire érdeklődnek a téma iránt a diákok?

Azt gondolom, hogy a tudomány bármely területe borzasztó izgalmas, ha elmélyed benne az ember, de a függőség kutatása olyan, ami már messziről is izgalmasnak tűnik. Az addiktológia ilyen tekintetben egy jó hívószó, ezért sok diáknak felkelti az érdeklődését.

Ha már az érdeklődésről beszélünk, akkor ennek a másik oldalára is térjünk ki. Sajnos a pszichológiának – az addiktológiának pedig különösen -, a mai napig nagyon rossz a „marketingje”. Különösen az idősebb generáció képviselői mondják sokszor, hogy pszichológushoz az megy, aki bolond. Arról nem is beszélve, hogy aki pedig függő, az gyenge, vagy morálisan rossz ember. Önök, szakemberek is érzik ezt az elutasítást, vagy ma már ez oldódik?

Szerintem itt két külön dologról van szó. A pszichológia, mint szakma, nagy presztízsnek örvend. Általában a tudós és az egyetemi tanár is elöl szerepel a társadalmi megbecsülésben, ugyanígy a segítő szakember, orvos és a pszichológus is. Övezi persze a pszichológia tudományát egy csomó misztika és félreértés. Például, hogy a pszichológus „belelát” az emberekbe és hasonlók, de ezek is inkább, kicsit túlozva, a „félelemmel vegyes tisztelethez” kíváncsisághoz vagy bizalomhoz vezetnek, mint elutasításhoz. Egyszóval a szakmának magas a presztízse. Maguknak a mentális betegségeknek a megítélése viszont más kérdés. Nagyon sokszor morális megközelítéssel, és nem betegségként tekintünk rájuk. Sőt, még a depresszió, mint mentális zavar és a depressziós ember, mint személy megítélése is külön tud válni. Ha megkérdezzük, hogy a depresszió micsoda, akkor valószínűleg az emberek nagy része azt válaszolja, hogy egy betegség. De ha a szomszéd otthon fekszik és nem kel ki az ágyból, és azt hallom, hogy depressziós, akkor nem biztos, hogy arra gondolok, hogy beteg, hanem lehet, hogy egyszerűen lustának tartom.
A drogfüggőségnél ez még bonyolultabb, hiszen itt a félelem és a kriminalitás is megjelenik. A droghasználat ma Magyarországon bűncselekménynek számít, de a drogfüggő maga beteg. A magyar társadalom nagy része a droghasználókat még a mainál is szigorúbban büntetné, mert van egy homályos hite arról – ami egyébként egyáltalán nem igaz –, hogy a törvénynek visszatartó ereje van. Ha viszont egy konkrét embert lát, akiről tudja, hogy füvet szívott, akkor jó eséllyel nem fogja azt mondani, hogy zárjuk börtönbe. A konkrét személy esetében világosabbá válik, hogy itt nem egy bűnözőről van szó. Ez egy nagyon régi szociálpszichológiai tapasztalat; az attitűd és a viselkedés nem feltétlenül ugyanaz.
Másrészt, ha drogfüggőségről beszélünk – és nem csak használatról, akkor megint visszaköszön a pszichiátriai betegségeknél megfigyelt jelenség. A drogfüggőt hajlamosak vagyunk akaratgyengének tekinteni, és elfelejteni, hogy egy súlyos, krónikus betegségről van szó, ami orvosi, pszichológiai segítséget igényel. Egyébként ez a pszichológus társadalomnak az egyik fontos feladata lenne, hogy elmagyarázza, az, hogy valaki alkoholista vagy depressziós, az egy betegség, és az illető segítségre szorul. Nem akaratgyengeség, nem erkölcsi gyengeség, hanem betegség, aminek genetikai, neurobiológiai, pszichológiai, családi és társadalmi okai vannak. De lehet kezelni, lehet rajta segíteni. Ez a stigmatizáció nagymértékben hozzájárul az ilyen jellegű zavarokkal küzdők körében ahhoz, hogy kevesen fordulnak szakemberhez segítségért.

És ebben mennyire van szerepe a médiának? Úgy értem, hogy vannak olyan, témák, amelyek hullámszerűen, intenzíven jelennek meg a médiában. Gondolok például arra, hogy a Hős utca környékén mit csinálnak a drogosok. Ezzel szemben mondjuk a passzív dohányzásnak kitett gyerekekről, vagy a kaparós sorsjegyeken havi tíz- és százezreket veszítőkről sokkal kevesebb szó esik.

A médiának ebben a tekintetben kulcsszerepe van. Meg a politikusoknak, bármilyen hihetetlen is. Véleményformáló ereje van annak, ha egy meghatározó politikus kiáll, és azt mondja, hogy erről a dologról ezt és ezt gondolom. Ugyanígy, ha egy celeb, egy híres ember mond valamit, annak adott esetben jóval nagyobb hatása lehet, mint a kevésbé ismert szakembernek. Nem véletlen, hogy a kampányokban, reklámokban is sokszor különböző híres embereket kérnek fel. A tudós nem ilyen híres ember, és az ő véleményformáló ereje sajnos igen korlátozott. Néhány olyan nagy tudóst leszámítva, mint Czeizel Endre vagy Popper Péter, akik szélesebb társadalmi rétegeket tudtak megszólítani. Nagyon kevés tudós képes hitelesen nagy visszhangot keltő véleményformálásra. Sajnos kevesen is próbálják meg, hogy eljussanak a társadalom tagjaihoz. Azt gondolom, hogy a politikának és a médiának is felelőssége lenne, hogy meghallgassa a szakembereket, és utána kommunikálja a tényeket.
Az a baj azonban, hogy a politikának és a médiának is a természetéből fakadóan nem az az érdeke, hogy tudományos igazságok, vagy felismerések mentén haladjon. A politika logikája a szavazatszerzést követi; nem felvilágosításra vagy ismeretterjesztésre törekszik. A média meg egy üzleti vállalkozás, nézettségben gondolkodik, és itt a szenzáció gyakran többet ér, mint a felelősségteljes tájékoztatás. Elismerem, az utóbbit nagyon nehéz izgalmasan csinálni, de mégiscsak ez lenne a feladat. Ezzel szemben elég megnézni például, hogy mi kerül előtérbe. A heroin vagy a kokain. Ezek eladható témák. A dohányzás vagy az alkohol sokkal kevésbé, holott az utóbbi kettő Magyarországon nagyságrendekkel nagyobb problémát jelent, mint az illegális szerhasználat. Sajnos ez torzítja a képet és ez a média felelőssége. Elsősorban a közszolgálatinak, ahol az üzleti szempontot felül kellene, hogy írja a pontos tájékoztatás felelőssége, de a kereskedelmi csatornák is vállalhatnának ez ügyben több felelősséget. A politikusnak pedig végképp feladata lenne, hogy tájékozódjon, és a szakmai álláspontok alapján jó irányba formálja a közvéleményt. Meggyőződésem egyébként, hogy ezzel még több szavazatot is lehetne szerezni, de kétségtelenül több erőfeszítést igényel a drogokkal és droghasználattal kapcsolatban a realitás irányába fordítani a közvéleményt, mint meglovagolni a tájékozatlanságból táplálkozó félelmeket.

Forrás: Getty Images

Ennek ellenére mégis azt látom, hogy drogokkal és alkohollal kapcsolatban kevés szakember szólal meg a médiában. Ez azért van mert a kutatók nem szívesen beszélnek, vagy nem nagyon kérdezi őket senki, és csöndben teszik a dolgukat? Sikeres munkájukról is keveset hallunk.

Ez valóban macerás foglalatosság. Például: ebből az interjúból készül egy kézirat, azt elolvasom, kijavítom, korrektúrázom. Van, amikor két-három javítási kört futunk egy újsággal, ami kétségtelenül sok idő, és nehezen fér bele az amúgy is túlterhelt szakember idejébe. Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy kutatónak kutya kötelessége minden ilyen megkeresésre, mint amilyen az Öné is, igent mondani, és elmondani, hogy mit tud, és mit gondol a témával kapcsolatban. Az addiktológia ennyiben egyszerre hálás és strapás téma, mert sokakat érdekel. Ezért engem és más kollégákat gyakran keresnek meg. Azt gondolom egyébként, hogy minden tudományos terület lehet izgalmas. Ha valamiről a társadalom úgy dönt, hogy pénzt tesz bele, támogatja a kutatását, akkor meg is kérdezheti: barátom, mit is csináltál a kutatási pénzzel? Mik az eredményeid? Miért jó, miért érdekes ez nekem? Ilyen értelemben a társadalomnak is van felelőssége.

Ha már szóba jött a felelősség: az addiktológiával kapcsolatban a prevenció kérdése elkerülhetetlen. Van hatékony prevenciós stratégia?

Nagyon sokféle prevenció van. Bejövünk egy előadásra, elmondjuk, hogy a drog az rossz, majd kimegyünk. Ez a prevenciós megközelítés azon az elven alapul, hogy a megfelelő információ birtokában helyesen döntök. Sajnos elég pontosan tudjuk, hogy az ember nem dönt helyesen a megfelelő információ birtokában sem. Ezért ez a módszer nem lesz hatékony. Hogy mást ne mondjak, a dohányzás ártalmasságáról ma már mindenki tud, ettől függetlenül nagyon sokan dohányoznak. A helyes döntések meghozatalához önmagában nem elég az információ. Kell még egy helyes attitűd, egy szándék, hogy ne is akarjak dohányozni. És kellenek készségek, hogy ezt végre tudjam hajtani. Egy prevenciós program akkor hatékony, ha mind a három említett dologra egyszerre fókuszál. Ma már sokszor nem is annyira célzottan a szerhasználatra irányul a prevenció, inkább az egészségfejlesztést helyezi a központba, azaz általánosságban az egészségesség lesz a cél. Ebbe pedig beletartoznak a legális, az illegális szerek, de a sport, a táplálkozás és még sok minden.

Forrás: Getty Images

És az elrettentő információk?

Hazudni nem szabad, mert az ember hiteltelenné válik. Márpedig az ilyen információk gyakran túlzóak. De még, ha igazak is, akkor is szelektívek, nem árnyaltak. És elég sok kutatás azt mutatja, hogy az elrettentő információkkal való riogatás inkább visszafelé sül el. Lehet fekete tüdőket mutogatni, de a tizennégy éves fiatal nem azonosítja a saját dohányzását azzal a tüdőrákos tüdővel, amit mutogatok neki.

Úgy gondolják, velük ez nem történhet meg?

Úgy gondolják, hogy ez túl távoli, túl extrém. Pontosabban nem is gondolják, egyszerűen nem azonosulnak fele, annyira nem illeszkedik a jelenükhöz. Egy tizenéves serdülő különben sem távlatokban gondolkodik. Neki nem az a cél, hogy kilencven évig éljen. Ráadásul arra is van egyértelmű adat, hogy a nagyon rémisztő információ szorongást kelt, a szorongás pedig nem tesz jót a kognitív funkcióknak. Ha valaki nagyon szorong, akkor nem megy át az üzenet. Mindig kell valós és hiteles információt nyújtani, még akkor is, ha tudjuk, hogy önmagában nem elég. És az sem mindegy, ki az informátor. A szülőnek, tanárnak például egy professzor hiteles informátor lehet. De a diáknak sokkal többet számít az, ha valaki életkorban közelebb áll hozzá. Neki a professzor nem sokat jelent. Gyakran elhangzik, hogy maga a szerhasználó is hiteles informátor lehet. Ez az, amit személyközpontú megközelítésnek hívnak, ám nem egyértelmű, hogy ez hatékony lenne.
Ez esetben két megközelítés létezik.
Az egyik, amikor a tényleges, aktív drogossal találkoznak a fiatalok. Ilyenkor ő tulajdonképpen „elrettentő példaként” működhet, de ez megint annyira távoli és extrém a tizenéves diák számára, hogy nem hatásos.
A másik, amikor a leszokott drogos mesél tapasztalatairól. De gondoljunk bele ebbe a helyzetbe! Megjelenik egy helyes, értelmes, jópofa fiatal, aki azt mondja, hogy micsoda szörnyű volt az utcán élni drogosként. De aki most előttem áll, az egy vonzó minta. Akkor ilyen is lehetek tíz év utcai drogozás után? Nem hiszem, hogy ez visszatartó erejű lenne. Én nem gondolom, hogy ezek a jó megközelítések.
Úgy tűnik, hogy a készségeknek van nagyon nagy jelentősége. Miért lesz valakiből problémás droghasználó? Azért, mert az élet különböző problémáival nem tud hatékonyan megküzdeni. Ezeken a készségeken pedig lehet segíteni, ezeket lehet fejleszteni. A másik fontos dolog, hogy a drogprevenció nem csodaszer. Az nem olyan, hogy én csinálok egy jó drogprevenciót és akkor nem lesz droghasználat. Az arra jó, hogy kevesebben próbálják ki, vagy később kezdjék el használni, vagy jobban odafigyeljenek az ártalmas dolgokra a fiatalok. De nem szabad irreális elvárásokat támasztani.

Akkor Ön szerint a prevenciós programoknak inkább az ártalomcsökkentésre kéne fókuszálni? Tehát, ha már csinálod, akkor „okosan” csináld, vagy, ha a haverod rosszul van, hívd a mentőt, vagy, ha te rosszul érzed magad, akkor menj el szakemberhez. Vagy ez veszélyes üzenet így?

Nem az. Amikor bemegyek egy másodikos gimnazista osztályba Budapesten, akkor ott a diákok egyharmada már kipróbálta legalább a marihuánát. Akkor van értelme arról beszélni, hogy ne próbálják ki? Nincs. Hiába mondom, hogy aki marihuánát szív, az utána drogfüggő lesz, ha neki ott van a környezetében elég sok ellenpélda. És onnantól már a heroint meg a kokaint se fogja elhinni nekem. Arról viszont van értelme beszélni, hogy minél ritkábban használja és minél kisebb mennyiségben, meg hogy milyen kockázatai vannak.
Nyilván, aki még nem próbálta, az ne próbálja ki! Ha mégis, akkor ne közlekedjen, vigyázzon a társára, ne fogyasszon mellé alkoholt, és mit tegyen, ha baj van. Ezektől az üzenetektől fél az ember: azt az érzetet kelti, hogy elfogadom ezt a magatartást. De nem, ez nem azt jelenti, hogy elfogadom. Azt jelenti, hogy tudomásul veszem, hogy ez van. Azt gondolom, hogy se a szülőnek, se a pedagógusnak, se a drogprevenciós szakembernek nem azt kell kommunikálni, hogy rendben lenne akár a kipróbálás is. De úgy csinálni, mintha nem tudnánk róla, azzal hülyének nézzük egymást. Attól, hogy az üzenetben van ártalomcsökkentő elem, attól még a szülő vagy a pedagógus nagyon egyértelműen tudja azt kommunikálni, hogy ezt nem tartja helyes viselkedésnek. De megakadályozni nem tudja. Hogyan is tudná? A prevenciónak is, mint ahogy mindennek, az egyik alapvetése, hogy reális célokat tűzzön ki..

Ha prevencióról beszélünk, akkor legtöbben első sorban a drogprevencióra gondolnak. Ezzel szemben az alkohol, a dohányzás, de még a gyógyszerfogyasztás is legalább egy-két nagyságrenddel nagyobb gond ma Magyarországon, ha csak a problémás használók számát nézzük. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy kevésbé féltjük ezektől a fiatalokat. Ennek mi az oka?

A drog Magyarországon nagyon árnyékban tartja az egyéb problémákat, ami nagyon nagy baj. Hazánkban kiemelkedő probléma az alkoholfogyasztás és a dohányzás is. Ezzel szemben az országban – ahol gyakorlatilag minden család érintett -, nincs stratégia az alkoholprobléma kezelésére. Magyarországnak az alkohollal kapcsolatos morbiditási és mortalitási mutatói világviszonylatban is egészen kiugróak. Sokat iszunk és gyakran, ráadásul magas a töményszesz-fogyasztás aránya is. A legrosszabb kombináció, ami csak lehet.

Ez kulturális dolog?

Van egy erős orosz hatás ebben. A töményszesz-fogyasztás a második világháború után nőtt meg jelentősen nálunk. Magyarország hagyományosan borfogyasztó kultúra, a sör nem nagyon volt jelen és a tömény is lényegesen kevésbé, mint ma. Ennek változtatásában a politikának és a médiának jelentős szerepe lenne. Az a politikai üzenet, hogy a magyar embernek joga van otthon pálinkát főzni, ráadásul iszonyatosan nagy mennyiségben, alkoholpolitikai szempontból szerencsétlen üzenet. Minden hiedelemmel ellentétben a pálinkának ugyanis semmilyen jótékony egészségügyi hatása nincs és a legkisebb mennyiségben is ártalmas. Hiába gondoljuk azt, hogy a szomszéd Józsi bácsi azért élt kilencven évig, mert minden reggel megivott egy felest a pálinkából és az fertőtlenítette a szervezetét. Ez egy teljesen alaptalan hiedelem, amit semmilyen orvosi kutatás nem támaszt alá. Nyilván a túlzott alkoholfogyasztás kezelése komplex probléma, aminek vannak jogi, árképzési, orvosi, pszichológiai, szociális és kulturális vonatkozásai. Ezeket együtt érdemes végiggondolni, és ez össztársadalmi érdek. Iszonyatos pénzébe kerül a társadalomnak az alkoholbetegségnek és a szövődményeinek a kezelése, és akkor még a családokról és az egyéb, pénzben kevésbé mérhető következményekről nem beszéltem.

Forrás: Getty Images

Ezek után mégis térjünk vissza egy kicsit a drogokhoz. Nagyjából tíz éve vannak jelen Magyarországon az úgynevezett dizájner drogok. Tényleg nagyon nagy a gond ezekkel a szerekkel, vagy van benne némi túlzás?

Tényleg nagyon nagy a probléma, mert nem ismerjük ezeket a szereket. És nagyon nehéz is megismerni ezeket, mert naponta változnak. Ráadásul nagyon sok tekintetben leváltottak olyan klasszikus szereket, mint például a heroin. És úgy tűnik, hogy vannak olyan populációk, főleg szegregált, mélyszegénységben élő emberek között, ahol tényleg nagyon nagy mértékben el tudtak terjedni. Ráadásul nagyon nehezen kezelhető, mert sokszor egy nagyon marginalizált környezetben jelenik meg. Itt tényleg az ártalomcsökkentésnek lehetne tág tere. A függők gyógyítása is nehéz, mert különböző szerekről van szó, ezért nagyon nehéz kiváltani őket. A heroinra ott volt a metadon, mint lehetséges jó helyettesítő szer. A heroinisták 80-90 százaléka tulajdonképpen metadonon megtartható, vagyis normalizálható az élete. A dizájnerdrogosoknál sokkal problémásabb a dolog.

Dizájner drogoknak azokat a szintetikus szereket nevezik, amelyeket jellemzően valamilyen „hagyományos” szer utánzataként hoznak létre, a molekulaszerkezet megváltoztatásával. Az új molekula nagyon hasonló hatást válthat ki, mint az eredeti szer, de kémiailag nem azonos azzal. Ezért nagyon nehéz jogilag definiálni őket, ráadásul folyamatosan újakat hoznak létre és így élettani hatásaik is teljesen kiszámíthatatlanok lehetnek.

És ez a megközelítés, hogy az egyik szert a másikra cseréljük, nem ellentmondásos kicsit?

A szerek között van különbség. Amikor azt mondom, hogy a heroint metadonra cserélem, akkor igen, a függőség fennmarad. De a metadon 24 órát hat, stabil opiátszintet biztosít, nem okoz eurófiát, nem intavénásan használja és nincs megvonási tünet.

De akkor ő ezt élete végéig szedi?

Akár. Vannak ilyen programok a világon mindenhol és van, aki negyven éve metadont szed. De rendezett életet él és nem egy utcai heroinista életét. Sőt, egyáltalán él. Sajnos nem mindig gyógyítható meg a függő személy. Nyilván az lenne a jó, ha mindenki absztinens lenne, de ez nem reális cél, mert nem mindenki nyitott, vagy képes az absztinenciára. És ha nem, akkor abban kell segíteni, hogy minél kevesebb ártalom érje.
Vannak programok, ahol heroint adnak a heroin helyett. Bemegy az illető naponta háromszor egy kijelölt intézménybe, és ott nem szennyezett utcai heroint, hanem ténylegesen diacetil-morfint, tiszta heroint kap, kontrollált dózisban, tiszta fecskendővel, orvosságként. És mit látni? Azt, hogy kevesebb bűncselekményt követ el, nem fogja túladagolni magát, nem lesz HIV, vagy hepatitisz fertőzött. Rendeződik az életvitele, elkezd dolgozni is akár. Ezek nagyon komoly eredmények.
Nem csak az absztinencia elérése a cél, főleg nem, ha a droghasználók többségénél nem tudom elérni. Ha HIV fertőzött lesz egy droghasználó, akkor az sokkal többe kerül a társadalomnak, hogy ilyen ronda racionális érvet is mondjak. Csak megint itt ez a morális megítélés. A magas vérnyomásnál el tudjuk fogadni, hogy nem tudjuk meggyógyítani. A betegségek igen jelentős részénél nem vagyunk erre képesek, sokszor tüneti kezelés történik (például csökkentem a vérnyomását egy szerrel), ami tulajdonképpen ártalomcsökkentés. Ha ezt élete végéig kapja, akkor mit csinálok? Megelőzöm a magas vérnyomás negatív következményeit. A gyógyszerek nem egészségesek, és a tünetcsökkentő hatásuk mellett mellékhatásaik is vannak. De mérlegelem, hogy az még mindig kisebb ártalom, mintha évtizedeken át fennmaradna a tünet. Az ember általában tud racionálisan gondolkodni arról, hogy hogyan lehet az ártalmakat csökkenteni, viszont amikor drogról vagy alkoholról van szó, akkor elveszítjük a fejünket, és elkezdjük morálisan vizsgálni a dolgot.

Ez egy nagyon liberálisnak tűnő megközelítés. Nálunk viszonylag szigorúak a drogtörvények, de van, ahol még nálunk is szigorúbb, például Indonéziában. Ott akár halálbüntetést is kaphat valaki drogbirtoklásért. De ott van a másik véglet, Portugália, ahol kvázi teljes a dekriminalizáció, még a keménydrogok esetében is. Vagy az Egyesült Államok, ahol a marihuána fogyasztása egyre több államban legális. Ön szerint van olyan, hogy jó szabályozás?

Ez nagyon kultúrafüggő. Az egész pszichoaktív szerekkel kapcsolatos viszonyunk kulturális hagyományokon alapul. Európában ezért fogadjuk el az alkoholt, ami egy abszolút kemény drog. Közhelyként szoktuk mondani, hogy ha holnap fedeznék fel, akkor holnapután a legkeményebb drogok között lenne a legszigorúbb tiltólistán. De része a kulturális örökségnek, ezért nem lehet, és nyilván nem is kell betiltani. Komplexen kellene ezt megközelíteni, hiszen nem egy egyszerű jogi kérdésről van szó. Bár jogi kérdés is, de betegség is, meg társadalmi probléma és még sok minden más. Nyilván a jogi szabályozásnak van egy üzenete. Ha azt mondom, hogy tiltom, akkor azzal azt üzenem, hogy ez egy helytelen magatartás. Ez rendben van és szükséges is. Ha viszont börtönnel fenyegetek a marihuána kipróbálásáért, az nem életszerű, mert akkor lesz több millió bűncselekményt elkövető emberem (hiszen elvileg az egyszeri kipróbáló is bűncselekményt követ el), akin nem tudom végrehajtani, sőt nem is gondolom, hogy végre kellene hajtani a büntetést. Ma Magyarországon tulajdonképpen ez történik. Persze, örülünk, hogy nem ül szinte senki a marihuána kipróbálásáért, de akkor észszerű-e két év börtönnel fenyegetni? Ráadásul Európában éppen tanúi vagyunk annak, ahogy a hozzáállás változik. Egy, a hatvanas évekig teljesen kultúraidegen szer, a marihuána, gyakorlatilag a kultúra részévé válik és normalizálódik. Ennek nem kell örülni, de ez történik. Magyarországon annak az első generációnak, amelyik a ’90-es években találkozott már a középiskolában a marihuánával, most serdülő gyermekei vannak. Ez óhatatlanul megváltoztat nagyon sok mindent. Egy kultúraidegen szer lassan a kultúra részévé válik. A dohány, a kávé vagy a csokoládé is elutasított szer volt, amikor megjelent Európában, majd lassan a kultúra részévé vált.

És mi a helyzet a viselkedési függőségekkel? A szerencsejáték-függőségről lehet hallani, de más viselkedési függőségekről szinte alig esik szó. Ez azért van, mert ez kisebb probléma, vagy azért, mert még nincs szakmai konszenzus sem a témában?

A szerencsejátékon nem vitáznak, az elég régóta hivatalosan is betegség. Magyarországon körülbelül a felnőtt népesség 1 százalékát érinti, és további 1-2 százalék mutat különböző súlyosságú problémákat, bár még nem tekinthető betegnek. Viszont ebben az esetben különösen hajlamosak vagyunk arra, hogy ne betegségként, hanem morális problémaként, eltévelyedésként, vagy akaratgyengeségként gondoljunk rá. Ráadásul a megjelenése is eltér. Egy heroinista szenved. Megvonási tünetei vannak, ami testi tünetekben is megnyilvánul. Egy alkoholistánál is hasonlók a tünetek. Egy szerencsejátékosnál mi a helyzet? Neki sokmilliós tartozása van, tönkrement kapcsolatai, uzsorakölcsönei, és életveszélyes fenyegetései. Márpedig, ha az embert életveszélyesen fenyegetik, akkor nem pszichológushoz fordul segítségért.

Hát igen, ez jogos, de akkor mi a megoldás?

Nem jogos, mert igenis pszichológushoz kellene fordulnia. A helyzetet komplikálja, hogy  nehéz ezt a betegséget magamon felismerni, hogy igen, én függő vagyok. Segítséget kérni pedig még nehezebb. Megoldás természetesen létezik, de nagyon kevesen fordulnak szakemberhez. A hozzátartozók mennek, ők kérnek segítséget. Nekünk is működik egy segélyvonalunk, és oda is többségében a hozzátartozók telefonálnak.

Akkor már késő, amikor a hozzátartozó jut el a szakemberhez?

Természetesen minél előbb, annál jobb, de sose késő; mindig van és mindig lehet mit tenni.

Egy másik viselkedési függőség, amiről szintén sokat hallani mostanában, az internet-, közösségi média-, vagy telefonfüggőség. Ez egy valós jelenség, vagy csak arról van szó, hogy nagyon sok minden átkerült egy virtuális felületre?

Lehet ez valós függőség is. Az internettel kapcsolatos dolgokból, amit ma egyértelműen függőségnek tekintünk, az a videójáték-függőség. A WHO döntése szerint is bekerül önálló zavarként a diagnosztikus rendszerekbe, gaming disorder (kb. problémás játékhasználat) néven.

Azért, mert adott esetben ennek is lehetnek olyan komoly következményei, mint mondjuk a szerencsejáték-függőségnek?

Igen. Egyértelműen függőség jellegű tüneteket látni. A munka vagy tanulmányok elhanyagolása, a családi kapcsolatok megromlása, sóvárgás. Sőt akár egészségügyi következmények is.

És a közösségi média?

Az is problémás terület, de nem lesz önálló zavar. És általában az internet sem. Egyrészt túl általános, másrészt pedig úgy tűnik, hogy az internet vagy a mobiltelefon inkább egy csatorna. A mobil ma már szorosan hozzánk nőtt, az énkiterjesztésünk része. Azon dolgozik az ember, azon fényképez, azon tartja a kapcsolatot az ismerőseivel. A telefontól úgy függök, ahogy függök az autómtól vagy a cipőmtől. De ez egy hétköznapi és nem klinikai értelemben vett függőség. Ha nem használok mobiltelefont, akkor valószínűleg inkább veszítem el a munkámat, mint attól, hogy használom. A függőség klinikai értelemben betegség, tehát annak ártalmasnak kell lennie. Az, hogy a mobiltelefont használom, vagy akár sokat használom, az nem önmagában ártalmas. Akkor ártalmas, ha olyan dolgokra használom, ami akadályoz a normál életvitelemben. De akkor már játékfüggőségről, pornófüggőségről, vagy szerencsejátékfüggőségről beszélünk.

Forrás: Getty Images

Ezek megint újabb betegségek. A fentiek alapján a WHO éppen most döntött úgy, hogy a videójátékok problémás használatát új betegségként kezeli, de ezek szerint más jelöltek is vannak. Mit hoz a jövő?

A WHO azért nagyon lassan és nagyon óvatosan dönt új betegségekről, de a gaming disorder esetében úgy tűnik valóban kellő bizonyíték gyűlt össze ehhez a lépéshez. De a kérdés végső soron nem az, hogy hivatalosan betegség-e valami vagy nem. A függőségek terén különösen igaz ez. Nagyon sok viselkedést lehet túlzásba vinni, de ennek nagyon sok formája lehet. Sok szenvedély inkább előre mozgatja az embert, plusz hajóerőt ad és egészségesen integrálódhat valaki életébe, sőt, segítheti az alkalmazkodást, hozzájárulhat egy kiegyensúlyozottabb élethez. Máskor azonban egy magatartás inkább kompenzatorikus jelleget ölt, valami helyett jelenik meg, s kiszorít egészséges, fontos viselkedéseket, s akkor viszont függőségről, betegségről beszélünk.
A fő kérdés tehát, legalábbis az egyén viselkedésének a megítélésében, mindig az lesz, hogy az alkalmazkodást segíti vagy gátolja az adott magatartás.

Az interjút készítette: Babiczky Ákos

Hozzászólások

Megsemmisült a kínai Tienkung-2 űrállomás

Megsemmisült a kínai Tienkung-2 űrállomás

A Tienkung-2 (Mennyei Palota) kínai kísérleti űrállomás 2019. július 19-én délután a Csendes-óceán felett visszatért a légkörbe és elégett.

Folyamatosan süllyed az egyik amerikai állam

Folyamatosan süllyed az egyik amerikai állam

Egy új jelentés szerint a korábbi feltételezésnek megfelelően Louisiana állam valóban süllyed.

A Holdra szállás évfordulója előtt

A Holdra szállás évfordulója előtt

Az Apollo 11 expedíció volt eddig a NASA leghíresebb küldetése, amely először juttatott embert a Holdra, 1969. július 20-án.

A környezettől függ a biológiai védekezés hatása

A környezettől függ a biológiai védekezés hatása

Egyre több növénytermesztő igyekszik a káros rovarirtó szerek helyett a kártevők természetes ellenségeit segítségül hívni, azonban a siker nem egyértelmű a biológiai védekezésben.

Házi kedvencekkel küzdhetünk a stressz ellen

Házi kedvencekkel küzdhetünk a stressz ellen

Egy friss tanulmány szerint a kutyákkal és macskákkal töltött idő csökkentheti a stresszt.

National Geographic 2019. júliusi címlap

Előfizetés

A nyomtatott magazinra,
12 hónapra

8 220 Ft

Korábbi számok

National Geographic 2010. januári címlapNational Geographic 2010. februári címlapNational Geographic 2010. márciusi címlapNational Geographic 2010. áprilisi címlapNational Geographic 2010. májusi címlapNational Geographic 2010. júniusi címlapNational Geographic 2010. júliusi címlapNational Geographic 2010. augusztusi címlapNational Geographic 2010. szeptemberi címlapNational Geographic 2010. októberi címlapNational Geographic 2010. novemberi címlapNational Geographic 2010. decemberi címlapNational Geographic 2011. januári címlapNational Geographic 2011. februári címlapNational Geographic 2011. márciusi címlapNational Geographic 2011. áprilisi címlapNational Geographic 2011. májusi címlapNational Geographic 2011. júniusi címlapNational Geographic 2011. júliusi címlapNational Geographic 2011. augusztusi címlapNational Geographic 2011. szeptemberi címlapNational Geographic 2011. októberi címlapNational Geographic 2011. novemberi címlapNational Geographic 2011. decemberi címlapNational Geographic 2012. januári címlapNational Geographic 2012. februári címlapNational Geographic 2012. márciusi címlapNational Geographic 2012. áprilisi címlapNational Geographic 2012. májusi címlapNational Geographic 2012. júniusi címlapNational Geographic 2012. júliusi címlapNational Geographic 2012. augusztusi címlapNational Geographic 2012. szeptemberi címlapNational Geographic 2012. októberi címlapNational Geographic 2012. novemberi címlapNational Geographic 2012. decemberi címlapNational Geographic 2013. januári címlapNational Geographic 2013. februári címlapNational Geographic 2013. márciusi címlapNational Geographic 2013. áprilisi címlapNational Geographic 2013. májusi címlapNational Geographic 2013. júniusi címlapNational Geographic 2013. júliusi címlapNational Geographic 2013. augusztusi címlapNational Geographic 2013. szeptemberi címlapNational Geographic 2013. októberi címlapNational Geographic 2013. novemberi címlapNational Geographic 2013. decemberi címlapNational Geographic 2014. januári címlapNational Geographic 2014. februári címlapNational Geographic 2014. márciusi címlapNational Geographic 2014. áprilisi címlapNational Geographic 2014. májusi címlapNational Geographic 2014. júniusi címlapNational Geographic 2014. júliusi címlapNational Geographic 2014. augusztusi címlapNational Geographic 2014. szeptemberi címlapNational Geographic 2014. októberi címlapNational Geographic 2014. novemberi címlapNational Geographic 2014. decemberi címlapNational Geographic 2015. januári címlapNational Geographic 2015. februári címlapNational Geographic 2015. márciusi címlapNational Geographic 2015. áprilisi címlapNational Geographic 2015. májusi címlapNational Geographic 2015. júniusi címlapNational Geographic 2015. júliusi címlapNational Geographic 2015. augusztusi címlapNational Geographic 2015. szeptemberi címlapNational Geographic 2015. októberi címlapNational Geographic 2015. novemberi címlapNational Geographic 2015. decemberi címlapNational Geographic 2016. januári címlapNational Geographic 2016. februári címlapNational Geographic 2016. márciusi címlapNational Geographic 2016. áprilisi címlapNational Geographic 2016. májusi címlapNational Geographic 2016. júniusi címlapNational Geographic 2016. júliusi címlapNational Geographic 2016. augusztusi címlapNational Geographic 2016. szeptemberi címlapNational Geographic 2016. októberi címlapNational Geographic 2016. novemberi címlapNational Geographic 2016. decemberi címlapNational Geographic 2017. januári címlapNational Geographic 2017. februári címlapNational Geographic 2017. márciusi címlapNational Geographic 2017. áprilisi címlapNational Geographic 2017. májusi címlapNational Geographic 2017. júniusi címlapNational Geographic 2017. júliusi címlapNational Geographic 2017. augusztusi címlapNational Geographic 2017. szeptemberi címlapNational Geographic 2017. októberi címlapNational Geographic 2017. novemberi címlapNational Geographic 2017. decemberi címlapNational Geographic 2018. januári címlapNational Geographic 2018. februári címlapNational Geographic 2018. márciusi címlapNational Geographic 2018. áprilisi címlapNational Geographic 2018. májusi címlapNational Geographic 2018. júniusi címlapNational Geographic 2018. júliusi címlapNational Geographic 2018. augusztusi címlapNational Geographic 2018. szeptemberi címlapNational Geographic 2018. októberi címlapNational Geographic 2018. novemberi címlapNational Geographic 2018. decemberi címlapNational Geographic 2019. januári címlapNational Geographic 2019. februári címlapNational Geographic 2019. márciusi címlapNational Geographic 2019. áprilisi címlapNational Geographic 2019. májusi címlapNational Geographic 2019. júniusi címlapNational Geographic 2019. júliusi címlap

Hírlevél feliratkozás

Kérjük, erősítsd meg a feliratkozásod az e-mailben kapott linkre kattintva!

Kövess minket