A NASA alapítása
A NASA-t egy feszültséggel teli időszakban alapították meg, amikor gyors és látható eredményeket kellet produkálnia olyan tudományterületen, ahol az emberiség kevés tudással és még kevesebb tapasztalattal rendelkezett. A feladata - többek között - a légkörön túli végtelen űr meghódítása volt.
Eisenhower elnök 1958. július 29-én aláírta a NASA-t létrehozó „űrtörvény”-t (Nemzeti Repülési és Űrhajózási Törvényt). Az eseménynek fontos politikai üzenete volt, ugyanis a hidegháborús időszakban az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között nemcsak fegyverkezési, hanem űrverseny is zajlott. A NASA történetének kezdetén vesztes csatákat találunk, így még nagyobb erőbedobással és pénzráfordítással dolgoztak a szervezetben. Mindennek ellenére úgy tűnt, hogy a Szovjetunió űrprogramja jobban teljesített. Az amerikai közvéleményt az első sokk akkor érte, amikor a hírek a Szputnyik műholdról tudósítottak.
„Moszkvai idő szerint 22:26-kor, pénteken, 1957. október 4-én a szovjet Közép-Ázsiából fellőtték a világ első műholdját, a Szputnyikot” – számolt be a nagy tudományos előrelépésről a moszkvai rádió. A korabeli Timesból tudjuk, hogyan értesültek az eseményről az amerikai tudományos körökben. A Washingtoni Szovjet Nagykövetségen ugyanis pont egy koktélparti folyt, a vendégek, tizenhárom nemzet ötven tudósa, a Nemzetközi Geofizikai Év programjához szükséges rakéta- és műhold-tevékenység konferenciáján vettek rész. A Times tudósítóját fontos telefonhoz hívták, azután pedig sietve visszatért, és honfitársának fülébe súgott valamit. Egy perccel később Dr. Lloyd Berkner, amerikai geofizikus, tósztot mondott: „Bejelentés szeretnék tenni. Imént értesültem a New York Timestól, hogy egy műhold kering 900 kilométer magasságban Föld körüli pályán. Szeretnék gratulálni a szovjet kollégáknak az eredményükhöz.” Ezt az estét hívják az USA történelmében a Szputnyik éjszakájának.
Ennek hatására az államok felgyorsította űrprogramját, és 1958 nyarán az elnök aláírta a NASA-t létrehozó törvényt, a szervezet ténylegesen október 1-jén kezdte meg működését. Érdemes felidézni alapításának célkitűzései közül néhányat:
1. Az emberi ismeretek bővítése az űrbeli és légköri jelenségekkel kapcsolatban.
2. Repülőgépek és űrjárművek használhatóságának, teljesítményének, sebességének, biztonságának és hatékonyságának fejlesztése.
3. Olyan járművek fejlesztése és működtetése, amelyek képesek műszereket, felszerelést, ellátmányt és élőlényeket szállítani az űrbe.
4. A békés és tudományos célokkal végzett repülési és űrrepülési tevékenység előnyének, hasznának hosszú távú kutatása, vizsgálata, és a lehetséges problémák feltárása.
5. Az Egyesült Államok vezető szerepének biztosítása a repülés, űrkutatás és űrtechnológia területén, a légkörben és azon kívül végzett békés tevékenység révén.
Küzdelem a szovjet űreredményekkel
A NASA elkezdett a Mercury Projekten dolgozni, hogy embert küldjenek az űrbe, valamint nem titkolt szándékuk volt eljutni a Holdra. Ám minden törekvéseik ellenére 1959. szeptember 12-én az Egyesült Államoknak a „második Szputnyik szégyen”-ét is meg kellett élnie. A Szovjetunió Luna 2 űrhajója elérte a Holdat és becsapódott, majd a Luna 3, amelyet a Szputnyik második születésnapján lőttek fel, megkerülte a Holdat, majd fényképeket közölt róla. Az USA egy újabb csatát veszített el.
Az űrverseny következő nagy eseménye, amikor 1961. április 12-én Jurij Gagarin, az első emberként feljutott az űrbe. Ez alkalommal az amerikaiak csak egy kevéssel maradtak el. Alan Shepard május 5-én sikeres „űrugrást” hajtott végre (ez azt jelenti, hogy bár ballisztikus pályán elérte a világűrt, nem állt Föld körüli pályára, mivel ehhez alacsony volt a sebessége) , majd 15 perc 22 másodperccel később az Atlanti-óceánba érkezett vissza. Az Egyesült Államok fontos eredménynek könyvelte el, igaz ugyan, hogy a szovjeteknek ez 23 nappal korábban sikerült. Alan Shepard életéről szóló könyvből (Thompson, Neal; Light This Candle: The Life and Times of Alan Shepard) megtudhatjuk, hogy az amerikai űrhajós bármennyire is büszke volt teljesítményére, azért frusztrálta őt, hogy a NASA elhúzódó tesztelései miatt (Shepard repülését eredetileg 1960. decemberére tervezték) Gagarin megelőzte őt. Ahogy mondta a szovjetekről, „a karmaink között voltak”.
A Hold meghódítása
A hatvanas évekre már az USA is látványos fejlődésen ment keresztül. Kennedy elnök megválasztásával 1961-től újabb lendületet kapott az űrkutatás, az elnök az „ember a Holdra” programot tűzte zászlójára, és az évtized végét jelölte meg határidőként. Másrészről az ABMA (a hadsereg ballisztikus rakéta ügynöksége, amelynek Wernher von Braun volt a technikai vezetője) beolvasztásával megerősítették a NASA-t, így megszületett a Marshall Űrközpont, és az ABMA mérnökeivel érkezett tudás révén több ezer kilonewton tolóerejű rakétahajtóművek kerültek a NASA birtokába. A szervezet munkájának csúcsteljesítményét az Apollo programmal érte el.
1968. decemberében három pilótájuk – Frank Frederick Borman, James Arthur Lovell, William Alison Anders – az Apollo-8 fedélzetén repült az űrben, sőt, a karácsonyukat a Hold körüli pályáján keringve töltötték. Élő adásban jelentkeztek be utazásukról, ahol a Holdról és a Földről mutattak be képeket, megörökítették például a „földkeltét”, mindezeket az Apollo 8 űrhajóból készítették. Lowell beszélt elsőként az élményeiről: „A mérhetetlen magányosság félelmetesen lenyűgöző és rádöbbent arra, mid van lent a Földön.” Majd a tudósítást azzal folytatták, hogy mindhárom űrhajós olvasott a Teremtés Könyvéből. Borman pedig így köszönt el: „Az Apollo 8 legénysége búcsúzik, jó éjszakát, sok szerencsét és boldog karácsonyt kívánunk, és Isten áldjon mindenkit, mindenkit a jó Földön.”
Az Egyesült Államok ezt az izgalmas karácsonyi eseményt még tovább tudta fokozni azzal, hogy élő adásban közvetítette a Holdra szállást. 1969. július 16-án, floridai idő szerint 9:32-kor 3 asztronautával a fedélzetén, Neil Armstronggal, Buzz Aldrinnal és Michael Collinsszal, elindították az Apollo-11 űrhajót. Körülbelül tizenkét perccel később már a Föld körüli pályán repültek. Három nappal később a csapat megkezdte a Hold megközelítését, és a leszállás előkészítését. A következő napon pedig Amstrong és Aldrin a Sas nevezetű holdkomppal elindultak az égitestre, amíg Collins a parancsnoki egységében maradt. Miután Amstrong kézi vezérléssel letette a járművet a Holdra, 16:17-kor így jelentkezett be: „Houston, Nyugalom Bázis jelentkezik. A Sas leszállt.” A földi irányító központban ünneplésben törtek ki, és válaszuk visszaadja megkönnyebbülésüket: „Itt lenn néhányan már kezdtek elkékülni, de végre újra kapunk levegőt.” 22:56-kor Amstrong készen állt, hogy megkezdje sétáját a Holdon, amelyet a tévében félmilliárd ember követett. Miután leereszkedett a létrán hangzott el a névjegyévé vált mondata: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”. Utána érkezett a felszínre Aldrin, aki a holdfelszínt „csodálatos pusztaság”-ként jellemezte. Két és fél órán keresztül tanulmányozták a környezetet, mintákat gyűjtöttek és fotókat készítettek. Emlékül kitűzték az Amerikai Egyesült Államok zászlóját, ott hagyták az Apollo-1 egy darabkáját a teszt során kipattant tűzvészben elhunyt legénysége tiszteletére, akik életüket vesztették az első kísérleti indítás során, és egy emléktáblát, amelyen ez állt: „Időszámításunk szerint 1969 júliusában itt lépett a Holdra az első ember a Föld bolygóról. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.” A csapat július 24-én tért vissza a Földre, a Csendes-óceánban landoltak, a Johnston-atoll közelében.
A következő években még tízen jártak a Holdon, Kennedy elnök terve teljesült, és az USA megmutatta az egész világnak, hogy az űrversenyben sem maradtak alul.
Írta: Ádám Eszter